Ghis válasza Ildikó kérdésére:
„Biztos hogy az a normális, ha párban, vagy csaladban el az ember? 12 éve vagyok egyedül, es nem hiányzik egy par. Kéne? Köszönöm a választ!”
Mi az, ami ezzel kapcsolatban élő benned? Oszd meg velünk a hozzászólás ablakban!
Tegnap volt egy beszélgetésem a testvéremmel. Mindketten két gyereket neveltünk fel. Nekem egy hosszú kapcsolatom volt és van most is. Neki volt közben több is. Tehát nem vagyunk egyformák. De azt mindketten ugyanúgy látjuk a környezetünkben hogy előbb utóbb szinte mindenki rájön hogy hiányzik az életéből egy gyerek. És irígylik azt akinek már felnövő csemetéje van. Kicsit a tücsök és a hangya meséjére emlékeztet a történet. Mert van aki a természet rendje szerint mindent a maga idején tesz, és van aki csak éli világát jót nevetve azon aki nem olyan” szabad” mint ö Aztán jön a tél, a hideg, a magány. Van aki közel ötven évesen érzi a hiányt. Mert a fiatalsággal elmúlik a bulizás, az hogy ha egy pasit ma kidobok holnap jön egy másik. És kéne valaki aki hozzám tartozik. És jönnek a késői elkényeztetett gyerekek. Senki sem tudja a jövőt. Egy ismerős 53 évesen hirtelen meghalt ott maradt utána a párja egy öt éves gyerekkel. Meggondolatlanul játszanak az élettel, a mások életével sokan. Ahogy Irma is írja, kétpólusú a világunk. Férfi és nő. Ez a jövő alapja, mert kell az újabb generáció. Mert ez itt a föld.
Abból a tényből indulok ki, hogy kétpólusú a világunk. Nem vagyunk hímnősök, a szerelem – szeretet az az érzés ami jobbá teszi az embert. Külső szemlélőként nézz a világra, mivé vált , mivé tette az önzés a hatalom vágya. A hatalom vágya egy ősi ösztön természetünkre vezethető vissza , ez támogatja az éltbe maradást. Minden eltorzult ,ebben a csapdában vergődik az emberiség. A szeretet kiáradó, mennél többet adsz , annál több érkezik vissza. Nem lehet kivonni magam a világból, hogy csak én létezem, része vagyok az egésznek, azzal tudok segíteni magamon , ha beolvadok a végtelen térbe , az eufóriára emlékeztető szeretetbe belelépek és kiárasztom. A környezetemre hat, megérzik még ha nem is tudják.
Magam is egyedül élek két éve meghalt az uram. nehéz párkapcsolatba élni, de a nagy nehézségekből mindig többként jöttünk ki. Szeretem a magam „társaságát” . A fiatalokról nem tudom ezt elképzelni, hogy egyedül éljenek, bármennyire tudatos lények egyesek. Tudom vissza kell térni a „Paradicsomba”, felléptünk a spirál olyan ívére amiről vagy leesni lehet, vagy bejutni a végső valóságba. Mindenkinek magának kell a harcát megvívni, nincs kollektív megváltás. Érzéseim szerint nem magányos harcosokként kell élni, hiszem a csoport dinamikája sokat segít.
Sok igazság van abban hogy az életünk a miénk elsősorban. De ez itt a föld! Azt gondolom azért születtünk újra ide hogy az itteni körülmények közt tanuljunk, tapasztaljunk. Ez itt a föld, ahol gyerekeink születnek, ahol fel kell őket legjobb tudásunk szerint nevelni azért hogy egyszer maguktól is megálljanak a lábukon. De én akkor is az anyjuk leszek ha már nem laknak velem, max nem kell aggódnom mert tudom hogy minden tőlem telhetőt megtettem értük. Innentől az ő dolguk mit kezdenek vele. Párkapcsolat? Miért baj hogy „állati” szinten élünk. Meg kell nézni néhány természet filmet, és rájövünk nincs okunk az állatokat magunk mögé sorolni. Mint szülők teszik a dolgukat. Annyit vadásznak amennyire szükségük van. A különbség az, hogy ők szabadon teszik. Egy medvének nem kell pénzt keresni, adót fizetni, autót, lakást fenntartani. Tehát a mama egyedül képes a bocsokat nevelni. De mi emberként korlátok közt élünk. Ezt vállaltuk amikor ide születtünk. Egy gyerek születéséhez két ember kell. Ez egy közös vállalás, amiért mindkét fél felelős. Tehát a párkapcsolat igen hasznos. A gyereknek akár fiú akár lány példákat kell látnia ahhoz hogy felnőttként maga is szülő lehessen. Milyen egy apa, anya akkor is ha jó akkor is ha nem annyira, tanít valamit. Vagy azt hogy én is így akarom nevelni a gyerekeimet, vagy azt hogy akárhogy csak így nem! Felelősség! Ez az amit egyre többször elfelejtenek. Ezért vannak a válások, nem azért mert a világ ilyen. Önzőbbek lettek az emberek, anyagiasabbak. Kezdik elveszíteni a természetes férfiasságukat, nőiességüket. Ezért kell magukkal többet törődni, míg a társukkal kebvesebbet. Ezért kell egy férfinek kigyúrni magát és minél többet bendázni a haverokkal, mert ez így férfias. Lenézni a nőket, hírdetve a saját nemük felsőbbrendűségét. És ezért kell egy nőnek hatalma műmelleket csináltatni, műkörmöket, mű szempillákat stb. Mintha eleve arra készülnének hogy váláskor már meglegyen a biztos folytatás mind anyagilag, mint egy új partner mellett. És ezért lesznek a kamaszok is koravének, életcél nélküliek. Én harminc éve élek ugyanazzal a férfival. Voltak nehéz időszakaink, de túléltük. A gyerekeink felnőttek, szabadon mozoghatunk. Megtehetjük hogy mindketten keressük az igazi énünket. Ennek most jött el az ideje. Azért születtünk ide hogy tapasztaljunk, és ez nem mindenkinél egyforma. Van aki az egyedüllétben teljesedik ki, van aki másképp. Van aki egy életen át másokért él, mert neki ez az útja, és van aki sohasem akart családot. Azért az tény hogy gondolni kell a következő generációra, de ez nem mindenkinek a feladata. Szerintem az a helyes, ha a saját történetünket nem tekintjük feltétlenül követendő példának. Egy lehetséges út, de nem kötelező. És amit nem lehet eleget hangsúlyozni: felelősség a tetteinkért! Mert ettől fejlődünk.
2002 -től egyedül élek, és nem vágyom párkapcsolatra !
Nem vagyok egyedül mert a volt férjemmel élek, nincs semmi közöm hozzá,
a karmán kívül.
Megtaláltam magamban belső boldogságot és nincs
szükségem senkire és semmire, hogy boldog legyek!
Nagyon segít a Természet .
Ez nem azt jelenti, hogy probléma lenne ha lenne valaki és valami .
de, ha nincs senki és semmi akkor is önmagamtól vagyok boldog !
Akinek még van tapasztalni valója, az tapasztalja meg minél előbb!
Mert nem tud tovább lépni míg tapasztalni valója van!
Szerintem is az a lenyeg, hogy ismerjuk fel a lelkunk mit diktal. Erre nincs norma. Es van, akinek a lelke gyerekre, parra vagyik, mert ezaltal szerzi be a tanulnivaloit, valaminek pedig a szabadsag es elkulonultseg biztositja a teljesseget. Es lehet az is, hogy eletmoronkent mas es mas valaszt ad a kerdesre a lelek.
Én is egyedül élek, mert 13 éve elváltam, 33 évi házasság után. Van ugyan párkapcsolatom, de nem lakunk együtt, 40 km-re vagyunk egymástól, neki is megvan a maga élete és nekem is. Akkor találkozunk, amikor akarunk, és minden alkalommal nagyon tudunk örülni egymásnak, mert ez ünnep számunkra. Azt gondolom, hogy amit az ember az egyedüllét során megél és megtapasztal, azt párkapcsolatban együtt élve (közös lakás, feleség, gyerekek, nagyszülők) soha nem tapasztalhatja meg. Az egyedül-élés rákényszeríti az embert, hogy szembesüljön önmagával, mert nincs mellette egy – bocsánat a kifejezésért – lelki szemétláda. Elképesztő lelki kríziseken mentem keresztül, azt hittem, belepusztulok, és lám, mégsem! De mindaz, amit végigcsináltam, engem erősít, én lettem több vele. Amiről Ghislaine beszél, az itt, a 21. század első felében, Magyarországon gyakorlatilag elképzelhetetlen. Csak körül kell nézni, mi zajlik itt! Hogy mikor érünk el arra a szintre? Ha szükségünk lesz rá! Ha már nem lesz más alternatíva! Ennek ellenére természetesen ez mindenkinek a saját döntése kell hogy legyen!
Aki úgy megy haza, hogy otthon várja a család, az el sem tudja képzelni – én sem tudtam -, hogy milyen hazaérkezni az üres lakásba. És azzal a tudattal, hogy estére is, holnap is és holnapután is így lesz. Ezt meg kell tapasztalni! Ettől függetlenül nem állítom, hogy nincsenek jó párkapcsolatok, de valóban fölmerül az emberben a kérdés, hogy szükséges-e ez a mai formában? Ghislaine válaszol erre a kérdésre. Én nem tudok.
Köszönöm ezt a bejátszást. Éppen nagy szükségem volt ezt végighallgatni . Úgy érzem pár dolgot
helyre tett bennem. Kérem szépen a második részi is. Óriási igazságok vannak benne. Még egyszer
nagyon köszönöm.
Évi
Engem pont a gyerekeim születése indított el a tudatosodás útján. Bár kétségkívül sok időt és energiát igényelnek, mégis ők azok, akik olyan kérdésekkel és helyzetekkel szembesítenek, amelyek aztán a fejlődés felé lökdösnek.
Szerintem az Anasztázia féle verzió lehet az igazi alternatíva a jelenkori emberiség előtt. Nemcsak a kiskertes- és a „vissza a természethez” mozgalomra gondolok, hanem az „elsődök” tiszta isteni embersége, tudása, életminősége az, amelynek szintje az üdvözítő cél, amely felé haladnunk kellene….
A teremtő egy édenkertet csinált a gyermekének…mi ezt feléltük, elpusztítottuk, eltávolodtunk az eredeti isten-emberi minőségünktől….ezt kell újra elérnünk…
Anasztázia tiszta istenemberi életet él. Nincs szüksége anyagi javakra, a természetet tiszteli, szereti. Úgy táplálkozik, ahogy lélegzik és ismeri a képalkotás mesteri szintjét….csak tanulhatunk tőle…
Ha szétesnek a családok, a szülők a lelkük útját követik és magukkal törődnek, ki fogja olyanná nevelni a gyerekeket – mert feltételezem, hogy a fajfenntartás ösztöne fennmarad -, hogy keresni tudják a nagy kérdéseket: „ki vagyok én, miért születtem ide … „?